Vezeklés

Jodi Picoult -számomra letehetetlen könyve.

A könyv az írónőtől megszokott módon megint olyan témát feszeget, ami nagyon érdekes. Ahogyan a Házirend könyve még gyógypedagógusként is rengeteg új tudást adott az autizmusról, most  ezen könyve is teljesen más szemszögből mutatja be a holocaustot.

"A történelem nem dátumok, helynevek, háborúk halmaza. Az emberekről szól, akik kitöltik közöttük a tereket. "

A történelmi tények ismeretén túl azt boncolgatja a szerző, vajon mi segít a borzaalmak elviseléséban, a megbocsátást adhatja-e egy másik ember, és létezik-e jó vagy rossz, vagy a körülmények teszik az embert ilyenné vagy olyanná?

"Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk - melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen."

Nagyon nagy élményt jelentett a könyv, hosszú idő óta az első, ahol a köszönetnyilvánításokat is elolvastam, abból is kiderül micsoda kutatómunka előzte meg a létrejöttét.

Jodie Picoult Tizenkilenc perc

Amióta az írónő könyve alapján készült filmet láttam, azóta várakoznak a polcomon a könyvei is. Nem könnyed témájúak, de nem csalódtam bennük.
A Tizenkilenc perc igen kényes témát feszeget: az iskolai erőszakot, amely nálunk is mindennapos probléma. Mi számít erőszaknak: a lövöldözés, vagy a másik ember folyamatos, éveken keresztül tartó megaláztatása? Erőszak-e a verbális erőszak? Mit tesznek a tanárok, és mit tehetnek? Mit tudnak tenni? Észreveszik-e a szülők, ha baj van a gyerekükkel? Felkavaró könyv, több szereplő szemszögéből nézi a történetet, és időben is ugrál. Nem lehet a történet végére sem egyértelműen állást foglalni az elkövető ellen.

 " A világszerte méltán népszerű írónő új regénye olyan problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak?

Érdemes-e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté? Homokba dughatjuk-e a fejünket, vagy ezzel csak saját magunkat és gyermekeinket veszélyeztetjük? Lehet, hogy nem elég jól, nem elég okosan szeretjük őket, és így nem is tudjuk megvédeni őket se maguktól, se a világtól? "

 ' Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát. Tizenkilenc perc elég, hogy megsüsd a gofrit, vagy betömjék a fogadat. Egy öttagú család frissen mosott ruháit is összehajthatod ennyi idő alatt.........

Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, de akár le is szállhatsz róla.

Tizenkilenc perc alatt bosszút állhatsz valakin.............. "

" Mi a különbség aközött, hogy egész életedben igyekszel láthatatlan maradni, vagy pedig megjátszod, hogy az vagy, akinek a többiek látni akarnak? Így is, úgy is tettetés az egész. "

"Amikor valaki meghal, akkor nem az ő élete az, amelyik megállt abban a pillanatban."

" Nem hinném, hogy bárki bármin keményebben dolgozna, mint egy serdülőkorú azon, hogy elfogadják, befogadják a többiek. Még az Egyesült Államok elnöke is olykor elmegy szabadságra, a légi irányítók is lazítanak néha, de ha megnézünk egy átlag iskolás gyereket, az napi huszonnégy órában és az egész iskolaévben, szünet nélkül görcsöl (...) azon, hogyan lehet betörni a belső körbe, a kiválasztottak szentélyébe. Nos, itt a trükk: nem rajtunk múlik. Csak az a fontos, hogy mások mit gondolnak arról, hogyan öltözöl, mit eszel ebédre, mit nézel a magasságos tévében, milyen zenét hallgatsz az iPodon. Mindig is azon törtem a fejem, hogy ha csak a mások véleménye számít, akkor vajon lehet-e az embernek egyszer az életben sajátja?! "

Könyvek....

...amiket mostanában olvastam. Most csak felsorolásszerűen.

 

Carlo A. Martigli: A titkok titka:

Éhségkönyv - letettem, nem olvastam:

Kurt Vonnegut: A hazátlan ember:

 

 

Paolo Giordano A prímszámok magánya:

 

Boldizsár Ildikó: Meseterápia:

Mark Logue: A király beszéde:

Marina Fiorato: A muránói üvegfúvó:

 

Katie Fforde: Szerelmes  levelek: 

 

Talán a fényviszonyok miatt....

...de az utóbbi időben  nem igazán hímeztem, hanem olvastam sokat. Gyakorlatilag az ünnepek óta folyamatosan olvasok. :)

Az Eve Ensler könyveket a lányomnak vettem még karácsonyra. Kicsit többet vártam tőle, akkora volt anno körülöttük a felhajtás. Azt gondolom, nem ezek a könyvek fogják  megszerettetni vele a saját testét, lelkét. Viszont nagyon tetszetős a könyvek külleme.

Rakovszky Zsuzsa viszont mindig képes lenyűgözni, így volt ez A Hold a hetedik házban c. novellás kötetével is.

Aztán persze olvastam szakmai könyveket is.

'El kell fogadni, hogy rettenetesen egyedül vagyok. Soha senkinek nem lesz az a tapasztalata, ami az enyém. Ha valakihez hozzáérek, megérintem, soha nem fogom tudni, hogy ő mit érez. Soha. És senki sem fogja tudni, hogy én mit érzek, mit gondolok, hogy nekem milyen a világ.'- írja Feldmár András.

Egy kis kedvcsináló Mérő László könyvéhez:
'Diákkoromban, a matematikai  versenyeken ismertem meg először ezt a gyomorszorító érzést, amikor egy-egy feladatnál ráéreztem, mi lehet a megoldás útja. Ezt afféle harctéri idegességnek gondoltam, és próbáltam edzeni magamat arra, hogy megszabaduljak tőle, ami teljes kudarcba fulladt-szerencsére. Akkoriban még a pszichológusok sem tudták, hogy olyasmi, mint " hideg fejjel, érzelemmentesen gondolkodni" nem létezik. Érzelmeink a leglogikusabb gondolkodásban is jelen vannak, és hiányukat elsősorban éppen a racionális gondolkodás sínyli meg.'


 

Kiss Ádám Szütyiő könyvét a stand up comedy kedvelőinek nem kell ajánlanom. 

Ahogyan a Meryl Streep rajongóknak sem a Julie Powell Julie  &Julia/ Kalandjaim a konyhában könyvét, amelyet filmre is vittek.

A kissé mókás Krumplihéjpite Irodalmi Társaság olvasása során viszont csak egyetlen név ugrott be. Jane Austen!

Geert Kimpen: A kabbalista  c. művének már a borítója is nagyon tetszett, és nem csalatkoztam a belbecsben sem. :)

'A bölcsesség a legegyszerűbb dolgokban nyilvánul meg:egy őszinte mosolyban, egy meleg köszöntésben. Abban, hogy a bölcs még az ellenségei iránt is őszinte együttérzést mutat.'

 

Csodálatos ajándék

Előbb láttam a filmet, azóta is a hatása alatt vagyok, és most olvasom a könyvet...


Nem írom, hogy 'kedvcsinálónak', inkább gondolatébresztőnek szánom.

' Jean – Dominique a kilencvenes évek elejétől az Elle főszerkesztőjeként dolgozott. Híres, elismert emberként állandóan a rivaldafényben élt. Szerették az emberek, főként a nők. Rengeteget dolgozott, még többet bulizott, és nőzött. Feleségétől hamar elvált, de amikor csak tehette, gyermekeivel töltötte a hétvégéket. Egyik ilyen hétvégén, mikor a fiát ebédelni vitte, rosszul lett az autójában. Ez 1995. december 8–án történt, a 43. életévében, s azon a napon minden örökre megváltozott, Bauby ugyanis agyvérzést kapott, aminek következményeként egy ritka, de igen súlyos szindrómát állapítottak meg nála az orvosok. Ez az úgynevezett locked – in szindróma (LIS), ami által teljesen lebénult, a bal szemét kivéve, viszont intellektuálisan teljesen ép maradt, képes volt feldolgozni az ingereket, de képtelen volt reagálni azokra. A bal szeme által megtanult kommunikálni, és „megírta” könyvét, Szkafander és pillangó címmel, melyet gyermekeinek ajánlott, és melynek lediktálása emberfeletti erőfeszítéssel mehetett csak végbe.

Az események nem pörögnek gyorsan és nem is egy akcióban gazdag alkotásról van szó, de hogy is lehetne az, mikor a főszereplő tolókocsiban ül, a bal szemén kívül semmi mást nem tud mozgatni, és mi nézők a film nagy részében mindent Jean–Dominique egyetlen ép szemén keresztül látunk. Így aztán valóban át tudjuk élni, hogy mit is érezhet ez az ember, és minden élménye igazán valódivá válik. Az ő szemével látjuk a gyerekeit, a szerelmeit, a segítőit, de a saját könnycseppjeit is, sőt még azt is, ahogy a jobb szemen a szemhéját összevarrják, és közben önmagunkon érezzük a félelmeit.

Ahogy már említettem az eseményeket tehát szinte végig a főszereplő szemszögéből látjuk. Átérezzük, milyen lehet a helyzete egy tolókocsihoz kötve, teljességgel másokra utalva, és elgondolkozunk rajta: ma még olyan természetes, hogy felkelek az ágyamból és felkapcsolom a tévét, ha úgy akarom, és ki tudja, lehet, hogy holnap mindezt már nem én döntöm el. És nem csak a mi gondolatainkat, hanem Jean–Dominique gondolatait is halljuk, emlékei által megismerjük a múltját és a jövőjét is, melyet a képzelete szül, és amely ugyanolyan valóságosnak tűnik, mint a jelene. Mindez pedig úgy történik, hogy nincs a filmben semmi fölösleges érzelgősség, nincs benne egyetlenegy hatásvadász kocka sem. Felesleges is lenne, hiszen a maga természetes valójában is elég nagy tragédia, ami történt. De idővel elfogadjuk, mert látjuk, hogy a főhős nem adja fel, megőrzi humorát, és ameddig lehet, életkedvét is, mégha néha reménytelennek is tűnnek a kilátásai. Azt mondja: „A szememen kívül van még két dolog, ami nem bénult le. A képzelőerőm és az emlékeim. Csak a képzeleteim és az emlékeim segítettek megszökni a szkafanderemből.”


A film mondanivalója olyan gondolatokat ébreszt az emberben, amelyeken egyébként legtöbben el sem merengenénk. Nem gondolunk bele, hogy mindaz, ami ma még természetes, lehet, hogy holnap elérhetetlen lesz. Elfelejtünk a mának élni, túlságosan sok jelentőséget tulajdonítunk a pénznek, és túl keveset egymásnak, embereknek. Az író tíz nappal könyve megjelenése után hunyt el. Lánya Céleste Bauby kilencéves volt ekkor, s csak négy évvel később volt képes arra, hogy elolvassa édesapja művét. Legjobban az lepte meg, hogy mennyire szeretett az édesapja élni, hogy mennyivel másként értékelte ott, a tolókocsihoz kötve, tehetetlenül az életet, mint ahogy az átlagos hétköznapokon. Az Elle magazin egyik számában így nyilatkozott: „Elolvastam néhány oldalt, aztán letettem és hónapokig nem vettem fel újra. Amikor megint képesnek éreztem magam rá, tovább olvastam – meséli Celeste. – Megrázó, de egyben csodálatos volt olvasni. Végig sírtam, mert ismertem a történetek mögött rejlő apró kis sztorikat. A legjobban az érintett meg, hogy olvasás közben ráébredtem, mennyire szeretett az apám élni. Nem könnyű az életedet egy könyv lapjain viszontlátni, az apád szemén keresztül, aki már nem él. De ez a legjobb dolog, amit hátrahagyhatott nekünk, csodálatos ajándék.”
Csodálatos ajándék. A filmre is ez a legjobb szó. ' ( Forrás: www.gamekapocs.hu )